A stressz a barátunk, nem az ellenségünk
A stresszt nem ellenségként, hanem barátként kell tekinteni.
Sokan öntudatlanul saját maguk idézik elő a stresszt téves értékelések miatt.
Azonosítsuk a stresszorokat, és célzottan dolgozzunk rajtuk.
A stressz szupererőként is szolgálhat, ha jól használjuk.
Stressz
A workshopjaimon azonban azt tapasztaltam: sok embernek nincs konkrét elképzelése arról, mi is valójában a stressz, hogyan keletkezik, és hogyan lehet kezelni. Az iskolában semmit sem tanulunk erről, pedig életünk minden szakaszában jelen van. A stresszt nyugtalanságként éljük meg: idegesek vagyunk, magas a vérnyomásunk, érzékenyebbek leszünk, vagy alvászavaraink vannak. De hogy a legjobban miként tudunk vele bánni, azt magunknak kell megtanulnunk.
Egy lehetséges megoldás: elnyomni a stresszt és elterelni a figyelmet.
Pontosan. Sokan teszik ezt, mert a stressz érzése kellemetlen. Meg akarunk tőle szabadulni, hiszen fárasztó. Ezért veszünk egy óriási adag csokifagyit, vagy nézegetünk macskás videókat az Instagramon, hogy jobban érezzük magunkat – ezek a „megoldások” egyszerűek és gyorsan elérhetők. A valódi stresszforrást azonban tovább cipeljük magunkkal: órákon, napokon, sőt néha éveken át.
«Mi vagyunk a legnagyobb stresszoraink» – tényleg mi vagyunk a felelősek?
Nem mindig, de gyakran igen. Ez abból fakad, hogy a stresszorok belső értékelése sokszor hibás. Szeretek egy példát hozni: a fejünkben lakik egy testőr, aki meg akar minket védeni. Folyamatosan pásztázza a helyzetet: vajon túl nagyok-e az elvárások és meghaladják-e az erőforrásainkat? Ha nem bírjuk, riaszt, és beindítja a stresszreakciót.
A probléma: ez a testőr sokszor teljesen tévesen ítéli meg a helyzetet. Ha például nincs önbizalmunk, állandóan túlterheltnek érezzük magunkat a külső elvárások miatt. Röviden: igen, kívülről érnek minket hatások, de a helyzet értelmezéseinkkel együtt alakul ki belőlünk a stressz.
Miért nevezhető a stressz mégis szupererőnek?
A stressz a barátunk, nem az ellenségünk. Veszélyhelyzetekben a biológiai stresszreakció véd meg minket – például nem kell gondolkodnunk, mielőtt fékezünk az autóban, vagy ha elugrunk egy kerékpár elől. Gond akkor van, ha a stressz tartósan fennáll. Szeretek hasonlatként a lázzal élni: az is a test védelmi reakciója a kórokozók ellen. Rövid távon hasznos, de ha túl sokáig tart, veszélyes lesz.
Régen nem volt stressz, mert nem volt rá szó?
Érdekes kérdés, mert a fogalmak formálják a gondolkodást. Még ha a nagymamám nem is ismerte a stressz szót, komoly, gyakran egzisztenciális kríziseket éltek át: éhínségek, betegségek, magas gyermekhalandóság. Tehát volt stressz, csak más. A különbség: régen nem várták el, hogy az élet tökéletes és fájdalommentes legyen. A tragédiák és válságok inkább a mindennapok részei voltak.
Ma a nyugati világban a legtöbben nem éheznek, és több terápiás lehetőség van a betegségekre. Mégis stresszelünk – inkább mentálisan: egyrészt azért, mert az elvárásaink az élettel szemben hatalmasra nőttek, másrészt mert sokkal több információnk van arról, mi zajlik a világban. A háborúk és globális válságok ellen egyénként alig tehetünk bármit – és ez stresszt kelt bennünk.
Hogyan kezeljük ezt?
Ez valódi kihívás! Nem költözhetünk mindannyian kolostorba vagy egy erdei kunyhóba. De „kisebbé” tehetjük a világunkat azzal, ha elengedjük azt az elvárást, hogy minden konfliktusról legyen véleményünk. Nem kell minden hírt elfogyasztanunk. A kőkorszaki ember is csak azokkal a stresszorokkal szembesült, amelyek közvetlenül érték.
Fontos továbbá, hogy több testi élményt szerezzünk: szagolni, ízlelni, tapintani, látni és hallani. Lehet ez egy tóban való fürdés, egy erdei séta, az étel tudatos megélése, teljes belemerülés a zenébe, barkácsolás, festés, éneklés, tánc, vagy akár csak pár tudatos lélegzetvétel, amellyel megnyugszik a gondolatkörforgás és a pulzus – és újra kapcsolatba kerülünk önmagunkkal.
